Filmklub előtti konyhai sürgés-forgás

A barátainkkal még pár hónapja kezdtük el azt a hobbit, hogy kéthetente átjárunk egymáshoz filmet nézni, és együtt felelevenítjük az utóbbi évtizedek legjobb alkotásait. Ilyenkor az aktuális házigazda mindig egy kis nassolnivalóval várja a vendégeket, akik érkeznek, azok pedig általában az italt biztosítják – üdítők, és hogyha a film talán egy kicsit lazább, vagy más amúgy is mindenki ismeri, akkor egy rekesz sör is belefér a hangulat végett.

Mikor Bencére került a sor, ő egy kicsit többet akart mutatni a barátainak, mint az egyszerű nassolnivalók, de annyira nem mozgott otthonosan a konyhában, hogy bármit be merjen egyedül vállalni. Így aztán engem, mint a társaság „szakácsát” (már kislány koromban megtanultam egészen jól főzni édesanyám mellett) kért fel, hogy jöjjek át pár órával a mozi előtt, és segítsek neki elkészíteni valamit, amivel a többieket várhatjuk. Mivel úgy gondoltam, hogy ez nagyon cuki gesztus Bence részéről, szívesen vállaltam, hogy segítek neki.

Mivel tudtam, hogy ő nem tud főzni, egyáltalán nem voltam felkészülve azonban arra, amivel találkoztam nála: egy gyönyörű, modern, amerikai stílusú konyhába léphettem be, ami teljesen újszerűnek néztem ki.

Rá is kérdeztem, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy, hogy nem is ért a főzéshez, ilyen gyönyörű konyhába ruházott be: ő azonban elmagyarázta, hogy ez nem az ő munkája, ugyanis még így vásárolta a házat pár évvel ezelőtt. Valójában a konyha nem is új, csak mivel ő ritkán használja, szinte még minden sértetlen benne. Persze, ehhez az is hozzájárul, hogy minden bútor diófából készült az eladók szerint, ami a legdrágább és legtartósabb alapanyag, amit az ember választhat a konyhája felújítása során.

Az előző tulajdonosok nagyon szerettek főzni, ezért döntöttek úgy, hogy komolyabb összegeket rááldoznak a konyhára, de akkor még nem tudták, hogy hamarosan költözni fognak. Még külön szakembereket is segítségül kértek, hogy a konyhabútorok kiválasztásában és vásárlásában segítsenek, és rengeteg tippet, trükköt, praktikát is olvastak a honlapjukról, amit megvalósítottak.

Azt én is megállapíthattam első ránézésre, hogy a konyha gyönyörű, és nagyon jól lettek összeválogatva a bútorok, főzés közben azonban arra is rájöttem, hogy még a munkán is gyorsít az, ha ilyen nagy gondossággal van minden megtervezve. Ez nem csak azt jelenti, hogy végre, az én pár négyzetméteres konyhámmal ellentétben lehetőségem volt minden alapanyagot kényelmesen kihelyezni magam elé és átlátni őket, de valahogy még minden eszköz kézre is esett.

A hangulat alapból jó volt, hisz Bence nagyon vicces srác, és jól elmulattuk az időt, de azért azt is éreztem, hogyha egy olyan lepusztult konyhában kéne dolgoznom, mint amire számítottam, egészen másképp érezném magam. Így azonban a konyha olyan kellemes légkörnek bizonyult, hogy még a munkát is élveztem: nem értettem, hogy ő, aki minden nap ilyen helyen tudna főzni, hogy lehet, hogy nem kapott még rá erre a hobbira. Ha a reggelem úgy kezdődhetne, hogy itt főzhetek magamnak kávét és készíthetek pirítóst, biztos, hogy ki se akarnám többet tenni a lábam erről a helyről!

Mikor a többiek megérkeztek, nagyon meglepődtek, hogy mi már itt vagyunk délután óta és kész vacsorával várjuk őket. A konyhára nagyjából ugyanolyan reakciót adtak, mint én, és mindenki alaposan felírta magának, hogy honnan is származnak a gyönyörű fa konyhabútorok, és honnan szedték a konyhai ötleteket és a berendezéssel kapcsolatos tippeket az előző lakók.

A kellemes vacsorát még a konyhában töltöttük el, az étkezőasztalt körbeülve, mivel ha már ilyen szép volt a helyiség, akkor nem akartuk a nappaliba vinni a kaját, de ezek után már átültünk oda, és jóllakottan belemerültünk a filmnézésbe.